Ugyan ügyfelem már jó ideje vezető, mégis azon szerencsések egyike, aki még nem találkozott a vezetői lét egyik, ha nem legnagyobb mumusával.
Már több ülésen voltunk túl, amikor megérkezésem után közölte velem, hogy oké, hogy a coaching célján akar dolgozni és készült is ma azzal kapcsolatban, de lenne egy téma, amit el akar nekem mondani. A levegő rezgett és tapintható volt a feszültség a szobában. Bele is csaptunk.
Elmondta, hogy azért akart velem most találkozni, mert 1 nap múlva bejelentik a csoportos létszám leépítést a cégnél és neki is el kell bocsátania egy embert. Vagyis ki kell rúgnia valakit, így fogalmazott. „Értem – mondtam neki, – mi lenne ebben a helyzetben a számodra hasznos, mit csináljuk? „
„Szeretném átbeszélni, mit fogok mondani, hogyan lesz. – válaszolta. – Tudom, hogyan kell csinálnom, szóval semmi gond, csak gyorsan elmondom.”
„Mi szólnál ahhoz, ha egyben el is próbálnánk? Azt mondod, tudod, hogyan csináld.” – kérdeztem.
Bólintott, így én lettem Katika, akiről megtudtam, hogy idősebb, 3 fiatalkorú gyermek édesanyja. A teljesítménye hektikus és a közösség, amiben dolgozik meg fog könnyebbülni, ha ő elmegy a csapatból.
„Annyi még, hogy Katika sokszor elsírja magát, ha a teljesítményét negatívan értékelik” – tette hozzá ügyfelem mellékesen.
„Mi a gond a sírással?” – kérdeztem nem mellesleg.
„Fogalmam sincs mit kezdjek vele. Ahogy azzal sem boldogulok, amikor az 5 éves lányom sír.” – jött a válasz. – „Igazából az van, hogy még soha nem küldtem el embert. Elmondta a HR, miket mondjak el mindenképpen, de hogy hogyan csináljam, hát gőzöm sincs. Legszívesebben kirohannék, amikor elképzelem, hogy sír előttem egy nő én meg ilyen szemét vagyok, hogy kirúgom.”
Eszembe jutott erre, amikor 26 évesen frissen kinevezett vezetőként 8 embert kellett elküldenem a költséghatékonyság jegyében. Beugrott az első ember neve, kora, családi háttere, még a kölcsönei is, amikről akkor tudtam. És jött vele az a kétségbeesés, hogy inkább elmozgatok hat hegyet, mint ezt.
Becsomagoltam mindezt és félretettem, hogy teljes jelenlétemmel legyek az ügyféllel újra.
„Vagyis elbocsátod…” – finomítottam. „Nézzük meg, mi történik, én leszek Katika, aki elsírja magát.”
Katika bőrébe bújva kb. 1 perc után sírtam, de mivel nem vagyok színész, a könnyek nem jöttek így lehajtott fejjel imitáltam. Amikor azt mondta az ügyfél, hogy nem kell ennyire kétségbe esni, még jobban „sírtam”. Ügyfelem erre azt mondta, hogy inkább olyan voltam mint a lánya, aki lehajtott fejjel hüppög egyre erőteljesebben. Megkérdeztem tőle, hogy szerinte ilyenkor hallja-e a lánya, mit mond, mit kellene és mit nem.
„Biztos, hogy nem!” – jött a válasz.
„Mit csinálsz, hogy megnyugtasd a lányodat?” – kérdeztem.
„Megölelem” – mondta.
„Mi esne jól a síró Katikának most?” – kérdeztem.
„Valahogy meg kellene verbálisan ölelnem. De hát azt hogyan lehet?” – vágta rá bizonytalanul.
Ezek után felidéztük az első ülésünket, amikor azzal kezdte az ügyfelem, hogy a pozíciója megszűnik és más lehetőségek várnak rá cégen belül. Elmondta, hogy kétségbe van esve, hogy jól fog-e tudni dönteni. Dühös is, mivel nem számított rá. Ráadásul szereti a mostani feladatokat, csapatot. Elmondtam neki, hogy én azon az ülésen többször „verbálisan megöleltem”. Nem volt könnyű, hiszen akkor nem a mondataimra, hanem a saját érzéseire fókuszált, de sikerült felidézni mondatokat, amiket most Katikánál alkalmazni tud. Így lett például a „nem kell annyira kétségbe esni” helyett a „megértem, hogy kétségbe vagy esve”. „Látom, hogy ez neked most nagyon nehéz” a „fél év múlva már sokkal könnyebb lesz, és még lehet, hogy hálás is leszel” helyett. A „valahogy próbálj megnyugodni, hogy elmondjam a közös megegyezéssel járó juttatásokat” helyett a „szívesen hozok egy pohár vizet, ami segíthet megnyugodni”.
Beszéltünk arról is, hogy a saját félelmei hogyan gátolhatják meg őt abban, hogy empatikusan tudjon jelen lenni. Azzal, hogy elfogadja, hogy egy ilyen elbocsátási helyzet mindkét félnek, így neki is nehéz, segítheti őt benne maradni és humánus vezetőként jelen lenni. Úgy fogalmazott:
„Azt hiszem magamat is meg kellene verbálisan ölelgetnem.” Tudatosította magának, hogy az ésszerű okok és lehetőségek mellett legalább akkora súllyal kommunikáljon empatikus módon, használja az értő figyelem eszközeit.
Sokszor voltam még Katika és az ülés végére lett a beszélgetésnek struktúrája, kerete, valamint számos „verbális ölelés”, vagyis jól alkalmazott értő figyelem. Ehhez párosult még pár olyan tudatos fókusz, amire a jelenlétben még figyelni fog ügyfelem, mint pl. a hangja nyugodtsága, az egyenes testtartás, a kezével tett hirtelen mozdulatok kerülése.
A mumus persze egy alkalom után nem tűnik el. Az is lehet, hogy soha nem tűnik el akár hányszor csináltunk már végig elbocsátó beszélgetést. De azért mint minden első, ez sem mindegy, hogy milyen.
Bite Barbara
Leave a Reply