Nagy a szám! Máskor meg pont nem.
Egy húszéves sztorit meséltem el a minap példaként egy ügyfelemnek.
Fiatal, tehetséges, okos, ambiciózus nő, aki egy olyan üzleti szektorban dolgozik, ahol sem a neme, sem a kora nem túl gyakori jelenség.
Emlékszem, 2014 – egy nemzetközi DIY konferencia
Ott állok.
Az összes CEE-ország vezetője jelen van.
Körülöttem öltönyös férfiak, legtöbbjük idősebb nálam.
Elvétve látni egy-két nőt a teremben – ők akár az édesanyám is lehetnének.
(Na jó, a HR-es akkor is nő volt – és csak kicsit idősebb nálam.)
A feszengős, mégis a könnyedség látszatát keltő csit-cset közepette odafordul hozzám egy férfi kollégám a szomszédos országból, és azt mondja:
– Egy kapuccsinót kérek.
Én pedig zsebből, némi éllel válaszolom:
– Remek hír! Én pedig egy presszót.
Nagy nevetés.
Én is próbálok mosolyogni…
Aztán bemutatnak… és jön a csend
A magyar leányvállalat vezetője – egy vérbeli bécsi úriember – bemutat a társaságnak:
– Elnézést, uraim! Engedjétek meg, hogy bemutassam Magyarország legnagyobb áruházának új vezetőjét.
Kínos csend.
Fura félmosolyok.
Témaváltás…
Én pedig nem mertem megszólalni.
Nem mondtam ki, amit ma már gondolkodás nélkül kimondanék:
– Megértem, hogy meglepő, hogy nem a kávét hozom.
Én magam is alig hiszem el, hogy ilyen lehetőséget kaptam.
De itt vagyok, hogy megmutassam, mire vagyok képes – függetlenül a koromtól, tapasztalataimtól, nememtől.
Törekszem bebizonyítani – elsősorban magamnak –, hogy méltó vagyok a belém vetett bizalomra, és képes vagyok megfelelni az üzleti és vezetői elvárásoknak.
2014-ben egy órát bőgtem a szállodai szobámban
– Ez megalázó volt!
– Nem is hiszik el, hogy képes vagyok!
– Mennyire macsó, maszkulin ez a világ!
Aztán jött az önsajnálat után a sértődöttség:
– Mit képzelnek ezek?!
– Hogy merészelik! Még hogy kávét hozzak?!
– Senki nem védett meg!
Végül a jól ismert arrogáns „ki ha én nem” hozzáállás.
(Mondjuk ez utóbbi legalább hasznos volt – legalábbis, ha az elért eredményeket nézem.)
Mert a nap végén ez biznisz, és az eredmények beszélnek helyetted.
Minek ez a sztori még 2025-ben is?
Mert mi, ambiciózus, az üzleti világban boldogulni vágyó nők –
akik az üvegplafonra fogjuk a sikereink határait,
és elfelejtünk megsértődni a pozitív diszkrimináción (ami szerintem tényleg megalázó) –
még mindig fordítva ülünk a lovon.
Bejutást kértünk a „buliba”, ahol az eredmény számít
Elvárjuk – sőt, követeljük –, hogy ne nőként, hanem kompetens partnerként tekintsenek ránk.
És mégis – ahelyett, hogy belül szerelnénk meg magunkat,
hogy tudjuk, mikor legyünk nők, és mikor kompetens szakemberek –
inkább a saját illúzióink és vehemens érzelmi világunk mentén irányítjuk magunkat és a környezetünket.
Sőt, már az üzleti szabályokat is magunkra próbáljuk szabni.
Megjegyzem: ez utóbbi egész jól megy
– Lásd: kvóta
– női üzleti konferenciák…
(Mindkettőből üzlet lett. Ahogy a feminizmusból is. Az ideája viszont mára okafogyott.)
Sőt – mint nő – javaslom elindítani a MENizmust,
mielőtt végleg magunkra maradunk.
Magunkra, azzal az elmével, ami ambícióját úgy túltolta,
hogy nem veszi észre:
👉 az arrogancia, a sértődöttség és az önsajnálat nem vezet semmire.
És mivel nőként a rivalizálás például tényleg sokkal kreatívabban megy nekünk, mint a férfiaknak,
csak a Jóisten mentsen meg minket attól,
hogy tényleg egyedül maradjunk!
Kedves Hölgyek!
Business is a MAN’s world.
Mármint úgy, ahogy tegnap pár üvegplafont áttörő CEO-hölgy fogalmazott egy neves (női) üzleti konferencián:
„Az eredmények és a teljesítmény számít.
Ehhez pedig fejben kell toppon lenni az üzletben.”
A történetem után pedig ennyit kérdeztem az ügyfelemtől:
– Téged már bevettek a buliba, „játszani”.
Azon a tárgyaláson, amit az előbb részletesen elmeséltél, már felmérték az erőviszonyaidat.Meddig duzzogsz még azon, hogy nőnek születtél és hozzám képest piszok fiatal vagy?
(Németh Bite Barbara írása)
Leave a Reply